A kicsi, áttetsző polipocskák sűrűn borítják a vörös vázat, amelyek megbolygatva, visszahúzódnak. Régebben kotróhálókkal halászták ki a tengerből, ma inkább a búvárok gyűjtik. Tisztítás után csiszolással fényesítik, majd ékszert készítenek belőle.
A tengeri csigák, kagylók évezredek óta divatos ékszerek. Különösen elterjed, a tengerpart mentén élő bennszülött lakosok körében, használati módja, az ékszerek formája vidékenként, törzsenként változott. Szinte minden testtájon hordták: fejdíszként, nyakláncként, gyűrűként, stb., de szobrok, álarcok díszítésére is használták. A csigaékszer értékét a felhasznált csiga ritkasága, vagy hosszadalmas kézi munka mennyisége jelentette.
A csiga és kagylóhéjakat gyakran használták a bennszülött, indián törzsek ruházatuk, fegyvereik, használati tárgyaik díszítésére is. Gyakran találunk díszeket totemeken, pajzsokon, stb. Egyes vidékeken a csigaházakat halászhálók nehezékeként használták, de volt olyan is, hogy az építkezéshez használt meszet égették ki belőlük. Elő-Ázsiában, Perzsiában, Indiában, Nyugat-Afrikában a tevék, elefántok, lovak és szamarak szerszámait díszítették csiga és kagylóhéjjal. Ez a szokás később Európában is meghonosodott, a XVII-XIX században a német huszárlovak bőrszerszámát díszítették csigákkal. Több nagytestű faj házából hangszerek készültek.
A tengeri csigák, kagylók csodálatos, mintázata, színe ősi építészetben, szobrászatban hagyott maradandó nyomot. A reneszánsz kortól a csiga, kagylómotívum gyakran megtalálható a művészetekben, az építészek számtalan templomot, palotát díszítettek ezzel a motívummal. Az itáliai, német művészek a csigákat modellnek is használták. Példa erre Rembrandt a „Csiga” című festménye.
A csigákból, kagylókból készült vitrintárgyak a XVIII-XIX. században kezdődött, amikor a tengerészek útjukról hoztak haza emlékként gyöngyházzal berakott ékszerdobozt, kézi munkával díszített csigaházakat, melyek azóta is divatosak világszerte. A tengerparti országokban az előállított tárgyak nagy része igénytelen, csak ritkán találkozunk kézi megmunkálású egyedi darabokkal.
A nagy európai csigagyűjtemények kialakulása 200-300 éve kezdődött, amikor a tehetősebb emberek között divatba jött a szalonjaik egzotikus tárgyakkal való díszítése. A szalonból származó gyűjtemények több múzeum anyagának alapjait adták. Például Jókai Mór csigagyűjteményének néhány példányát a Nemzeti Múzeum őrzi.
Az emberek igényének növekedésével, az egész világon nő a csigagyűjtők száma, egyre több csigagyűjtő klub alakul. A gátlástalan kereskedők gyűjtőszenvedélye miatt a közepes és nagytermetű faj állománya ritkul.
A kagylók, csigák puha teste számára ideális védelmet jelent mészházuk, melybe többségük teljesen be tud húzódni. A ház rendszerint három rétegből áll. A külső vékony, fehérjét is tartalmazó réteg a periosztrakum. Alatta két, többnyire vastag mészréteg található, az osztrakum és huposztrakum. A két elsőt a köpeny szegélyének meghatározott része termeli, az utolsót a köpeny egész felülete. Az állat testének gyarapodásával a héj külső rétegei felületileg, a ház peremén növekszenek, bővítve a héj térfogatát. A belső ezzel egy időben vastagodik, erősíti a falat. Némely faj háza folyamatosan növekszik, másoké szakaszosan. Fiatal korban igen gyorsan növekszik, majd lelassul.
Sok faj fogyaszt más tengeri élőlényeket, de nagy részük maga is táplálékul szolgál a gerincteleneknek, halaknak. Sok kihalt csigaházban lehet új lakóként remeterákot látni. A rák puha, páncélozatlan potrohát a házba rejtve talál védelmet.